Belső szerveink mikrovilága hihetetlen öngyógyító programokat tartalmaz. Évmilliók és sok állítólagos véletlen során kialakulva olyan szabályozási folyamatok nüansznyi apróságai működtetik az életet, az egyensúlyt, ami alázatra és felelősségre inthet bennünket az élettel szemben.

Az előzményekkel szemben, amik a születésünkhöz vezettek. Nem kell minden részletről tudni, elég, ha jó koncertmesterek vagy sztármenedzserek vagyunk a limfocitáink, makrofágjaink és egyéb apró lényeink fölött. Jól tápláljuk őket, jó gondolatokkal hangoljuk át az idegrendszerünket, aztán ők majd elvégzik a rájuk kiosztott alvállalkozói feladatokat.

Tudtunk nélkül, nap mint nap futnak bennünk a a Terminátor mimetikus polialloid szuperfémjével vetekedő, sci-fi képességű önszerveződő mechanizmusok. Vannak például születéskor gyárilag fixen telepített nyirokszerveink (pl. a lép), de amitől le fog esni az állad, hogy igény esetén újabb, nem állandó nyirokszervek is kinőhetnek bennünk. Ezek az önszerveződő vírusirtó készülékek némiképp hasonló szerkezetűek, mint egy gyárilag letelepített nyirokszerv. Krónikus gyulladások helyszínén elkezdenek felgyűlni a helyszínen a vérben keringő különféle alakos elemek és egyéb kötőszövetté váló félszerzetek, és belőlük nyiroktüszőkre emlékeztető szervezett struktúrák alakulnak ki. Közben készül az infrastruktúra is, a szokásos egyrétegű laphámból kiépül egy érhálózat, projektzárás után pedig beindul a tercier nyirokszerv működése, és folytatódik az antigének és a limfociták ősi háborúja... És mindeközben az emberünk mondjuk békésen nyalogatja a fagylaltot a tavaszi napsütésben... Úgy értem, ha a krónikus gyulladás közben ezt szabad neki, különben előbb-utóbb visszanyal a fagylalt...

Ugye milyen szép az élet? Jó egészséget!