A magyarországi ásványvizek, gyógyvizek régóta ismeretesek. Az Esztergom melletti gyógyforrást 1075-ben említik, a budai hévizeket 1212-ben. Igen sok gyógyforrás eltűnt azóta, sok fürdőhely teljesen elveszett az ismeretlenségben, a divat és az általános balneológiái irány változásával más fürdőhelyek kerültek előtérbe.

E fürdőhelyek látogatásának többféle tényezője, hajtóereje van. Elsősorban természetesen a beteg ember megy testének gyógyítására. De szóba jönnek egyéb okok is, a társas élet, a szórakozás utáni vágy. Az uralkodó osztálynak a fürdő mindenkoron társasági életet, szórakozást jelentett. Megvan ez a természeti népeknél is: Kelet-Afrika belsejében a meleg forráshoz messziről jönnek el a benszülöttek, a fákra aggatott, legtöbbször pálmalevélbe csomagolt kő áldozatot jelent, tehát kultikus jelentősége van a fürdésnek, de ugyanakkor szórakozás is, fürdőhelyükön énekelnek, muzsikálnak. Hagyomány, szokás itt is szerepel: Guatemala indiánjai nemcsak betegség esetén mennek az izzasztó fürdőbe, de azért is, mert megszokták.

Gyakran hasonló tényezők szerepelnek a búcsúhelyek és a gyógyfürdők kialakulásában. Már magának a beteg test gyógyításának ténye is eléggé közel hozza egymáshoz a búcsút a gyógyforráshoz. A búcsúhelyek keletkezésének, kialakulásának történetében a legtöbbször valamilyen csodálatos gyógyulás szerepel. Igen sok búcsúhelynek a magva valamilyen gyógyerejűnek tartott forrás. A gyógyforrás és a búcsújáróhely közt olykor a határ elmosódott.

A nép régebbi fürdőzésére, népi fürdőkre a XVI. századtól fogva több adatunk van, a régebbi leírások gyakran kifejezetten megemlékeznek a parasztfürdőkről a „balneum rusticum”-okról. A gyógyvizet régebben általában ingyen kellett adni, a felfogás alapja részben az a hiedelem, hogy ha pénzt kérnek, akkor a gyógyerő eltűnik a vízből. Vigyáztak rá, hogy a szegények vizet kapjanak. A stubnyafürdői balneum rusticumot népünk igen sokra tartotta, egy 1748-iki leírás szerint akadt olyan negyednapos lázban (maláriában) szenvedő beteg, aki a láz kezdetén bement a vízbe és abban maradt lázának elmúltáig, amit többször ismételt. Hét fürdőegysége volt főnemesek, köznemesek, parasztok, parasztasszonyok, koldúsok, fertőző betegek és cigányok számára.

Jellemző a kor felfogására,, hogy a parasztoknak és a parasztasszonyoknak külön fürdőjük volt, míg a többi társadalmi osztály (nemes, polgár) férfija-nője közösen fürdött. Ugyanitt megjegyezzük, hogy a cigányfürdőben lovakat is fürdettek.

(Forrás: Dr. Vajkai Aurél: Parasztfürdőhelyek; Országos Orvostörténeti Könyvtár, 1955.)